Öklös kép

Úgy tűnik, majdnem tipikus egy bizonyos felvétel készítése az újszülöttekről. Amikor az öklüket összeszorítva a fejük mellett tartva alszanak. Valahogy így:

Hát itt van: Eszter vs. Alex

Puszi

Skarlát

Most nem fogok magasröptű 'áthallásos' történetmesélésbe arról, hogy az Ige mikor / hogyan / miért használja ezt a képet, és hogy mire is utal. Nem, most nem. Most egyszerűen megosztom a tényt, hogy egy szem leánygyermekünk skarlátos lett. Családunk történelmében először fordul elő ez a betegség. Származási helye: bölcsi (legalábbis valószínű, ugyanis egy másik kisfiú is pont mostanra produkálta a tüneteket). Skarlát.. Ha ezt a szót meghallja az ember, elég ijesztő tud lenni. De ha már a doktor úr hozzá teszi, hogy 'nem A tipusú' valahogy megnyugszunk. Ez biztos azt jelenti, hogy nincs nagy baj. Ugye?! Na mindegy. Szóval magas láz, pöttyök, 'málnanyelv', piros torok az viszont van. Hivatalosan mától nem fertőz a gyerek, viszont 3 nap a lappangási idő, úgyhogy még van esélyünk részesülni ebben a csodában... Hát ennyi. Ez egy rövid, de igen informatív bejegyzés lett, úgy érzem.

Előtte - Utána

Mindenki ismeri a fogyókúrás reklámok jól bevált motívumát, amikor fogyás előtt ill. fogyás után mutatják be a kedves pácienst. Nem biztos, hogy hűen tükrözi a látott egyén a valóságot. Soxor inkább retus előtt ill. retus után képeket látunk. De itt egy tuti retus mentes előtte - utána sorozat made by us:

Bocs, Lilly. Soha többé nem fordul elő veled ilyen csúfság. Kéretik nem röhögni kifele!

Ez egy balatoni pusztítás utáni csendélet.

A szalonnák megdicsőülése. Végül aztán betöltötték mindazt amire teremtve lettek. Hát nem mindannyiónk vágya ez? De szeretnék szalonna lenni ilyen értelemben. Végülis részben az vagyok, mikor kisebb, mikor nagyobb %-ban. Sokat kell dolgoznom, hogy a kisebb %-hoz közelítsek. És ezen a fenti megdicsőülés igencsak nem járul hozzá. Ez bizony egy paradoxon, egyetértetek?

Nos, ezek a kedvenc képeim a mi elsőszülöttünkről. Miért is ne legyek büszke?!


Ez az előtte - utána tavaszra vonatkozó vetülete... az erkélyünkről...

Autó után menni

Általában nem szeretem ha vezetek és előttem megy valaki. Tegnap egy 18 éves Opel Kadett volt a szerencsés jelölt. Egyrészt nem látom rendesen az utat tőle, másrészt nem biztos, hogy olyan tempóban halad, amilyenben én szeretnék. Valamit viszont észrevettem. Ha valaki után megyek, általában követem a nyomvonalát. Ez szinte már automatikussá vált. Az emberlánya ugyanis azt gondolja, hogy biztos nem véletlenül nem megy egyenesen, hanem valamit épp kikerül. Sünimatricát, rókamatricát, cicamatricát, biciklist (bizonyára nem matricát). A kényelmetlen érzés ezzel kapcsolatban valószínű abból fakad, hogy egyfajta bizalom kell hogy kialakuljon bennem a Kadett-es felé, hogy ő látja és tudja miért kell erre vagy arra kormányoznia és én bízom benne, hogy tudja mit csinál. Ugyanis én sem szeretek matricákon átmenni, főleg nem biciklist gázolni. Ez elgondolkodtatott egy kicsit. Mióta naponta 100 km-t vezetek van időm gondolkozni. Ez egy kicsit extrémebbé teszi a vezetést, de az Úr eddig vigyázott rám. Szóval elgondolkodtam. Ha egy Opel Kadettest méltónak találok arra, hogy bízzam a reflexeiben és döntéseiben olyannyira, hogy a nyomvonalán járok, mennyivel inkább méltó az én Jézusom arra, hogy bízzak benne. Sőt ő ezt kéri is tőlem. Neki nem kell rászolgálnia a bizalmamra, hiszen már bebizonyította, hogy szeret. Ő meg aztán pláne tudja, hogy mit és mikor és hogyan és miért kerül ki vagy éppen vezet arra amerre akarja, hogy menjek. Távol legyen tőlem, hogy az én Uramat egy Opel Kadett-hez hasonlítsam, de erős áthallása van az előző gondolataimnak. Na mindegy. Akinek van füle... az hall.
Pusszancs

Nem túl gyakori

Nem vagyok túl gyakori író. Ezt biztos észrevettétek már. És ez nem esemény hiány kérdése, hanem kedv és idő. Események vannak. Pl.: majdnem elpusztult Lillyke. Erről még írni sem mertem, annyira féltünk, hogy nem éli túl. Kullancsot találtunk benne, (és hogy attól-e, vagy mástól) nagyon beteg lett. Nem volt babéziás, sem lájm (ezt így írják?) kórós. Mégis rosszul volt nagyon szegényke. Kb. 3 hétbe és a beszerzési árába tellett, míg helyrejött. A nagy öröm alkalmával lenyírattuk a szőrét. Hát inkább ne tettük volna. Szegényke, nagyon kis csupasz lett. Jani úgy hívja: töltött zokni. Fénykép még nem készült róla, nem akarom szégyenbe hozni szegényt. Majd pár hét múlva esetleg, ha már kinő egy kicsit bundája.
Eszter is beteg lett, mandulagyulladása van. Doki szerint nem vészes, antibiotikumot szed, aztán ha jól van hétfőn mehet is bölcsibe.
Jani is fájlalta a fülét múlt hétvégén, de már elmúlt. Ádámék 3.-ok lettek a Gergő-kupán (az iskola szervezi ezt a foci bajnokságot egy elhunyt testnevelő tanár emlékére minden évben).
Szóval esemény az van, csak az ihlet száll el néha.
Én meg csak dógo, dógo. Szeretném azt mondani, hogy rendben mennek a dolgok, de nem. Elég küzdelmes a munkahelyem, de lehet, hogy csak én csinálok belőle azt. Nem tudom. A munkám jó, a munkatársaim meg nem. Zavar? Igen. Tudok ellene tenni? Nem. Ha tudnék, akarnék-e egyáltalán? Nem tudom. Kilátás? A szomszéd háztetőre. Keresem az örömet benne, elvégre Isten engedte meg, hogy itt legyek. Nem lelem. De azt hiszem nem jó helyen keresem. Kissé mellé mentem a dolgoknak. Isten sosem ígérte, hogy örömet lelek a cselekedeteimben, ha jól értem. Benne (mármint Őbenne) már annál inkább. Soxor teszi az ember a dógát, mert az élet megy tovább és mert van egy munkahelye, ahol teljesítenie kell. Ha meg vagyok gyökerezve a lelkem szerelmesében akkor örömöm lesz, függetlenül attól, hogy mennyire 'örömteli' élethelyzetben vagyok. Azt hiszem ezt most ki kellett írnom magamból.
Még egy fontos eseményt kihagytam. Voltunk egy gyülekezeti hétvégén egy hete Móron. Nagyon jól sikerült, jó idővel voltunk megáldva és remek közösséggel. Matt pásztora jött tanítani bennünket. Áldásos volt úgy cakkumpakk. Rengeteg képet készítettem, talán ha már rajta lesz a gépemen fel is rakok párat.
Na puszi mindenkinek, akinek lehet...