Általában nem szeretem ha vezetek és előttem megy valaki. Tegnap egy 18 éves Opel Kadett volt a szerencsés jelölt. Egyrészt nem látom rendesen az utat tőle, másrészt nem biztos, hogy olyan tempóban halad, amilyenben én szeretnék. Valamit viszont észrevettem. Ha valaki után megyek, általában követem a nyomvonalát. Ez szinte már automatikussá vált. Az emberlánya ugyanis azt gondolja, hogy biztos nem véletlenül nem megy egyenesen, hanem valamit épp kikerül. Sünimatricát, rókamatricát, cicamatricát, biciklist (bizonyára nem matricát). A kényelmetlen érzés ezzel kapcsolatban valószínű abból fakad, hogy egyfajta bizalom kell hogy kialakuljon bennem a Kadett-es felé, hogy ő látja és tudja miért kell erre vagy arra kormányoznia és én bízom benne, hogy tudja mit csinál. Ugyanis én sem szeretek matricákon átmenni, főleg nem biciklist gázolni. Ez elgondolkodtatott egy kicsit. Mióta naponta 100 km-t vezetek van időm gondolkozni. Ez egy kicsit extrémebbé teszi a vezetést, de az Úr eddig vigyázott rám. Szóval elgondolkodtam. Ha egy Opel Kadettest méltónak találok arra, hogy bízzam a reflexeiben és döntéseiben olyannyira, hogy a nyomvonalán járok, mennyivel inkább méltó az én Jézusom arra, hogy bízzak benne. Sőt ő ezt kéri is tőlem. Neki nem kell rászolgálnia a bizalmamra, hiszen már bebizonyította, hogy szeret. Ő meg aztán pláne tudja, hogy mit és mikor és hogyan és miért kerül ki vagy éppen vezet arra amerre akarja, hogy menjek. Távol legyen tőlem, hogy az én Uramat egy Opel Kadett-hez hasonlítsam, de erős áthallása van az előző gondolataimnak. Na mindegy. Akinek van füle... az hall.
Pusszancs
Pusszancs
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése